A rádpusztai hun üst
Az ötödik üstünk, az ötödik századból!
Megtalálása
Az útépítéseknek hála, szenzációs lelettel lettünk gazdagabbak. A 67-es út építése előtti régészeti feltárás során Somogy megyében, a Balatonlelléhez tartozó Rádpusztán, 2006. május 19-én egy hun üstöt találtak.
Ez a Magyarországról eddig ismert ötödik üst, de az igazi különlegességét az adja, hogy most először sikerült hiteles, módszeres és szakszerű feltárással (régészeti feltáráson, régész jelenlétében, zárt együttesben) napvilágra hozni. A korábban talált három épebb, illetve kiegészített üst, valamint egy kisebb töredék ezzel ellentétben sekély mélységben, összetörve (mint az erősen kiegészített törteli üst darabjai), vagy késő római erőd égési rétegében, nem elkülöníthető objektumban (mint például a dunapentelei töredék) került elő. Épségében csak az hasonlítható hozzá, amelyikre 1991-ben akadtak rá szántás közben a Kapos-folyó partján, Szakály és Hőgyész (Tolna megye) között. A negyedik Várpalota környékéről származik.
Leírása
Az egy darabból öntött üstöt egy gödör aljába fektetve találták meg, 100 cm mélyen. Majdnem teljes épségében maradt ránk, de anyagát pontosan még nem tudták megállapítani. Minden bizonnyal rézből, vagy ónozott bronzból készítették. Teljes hossza 60 cm, az üst szájának átmérője 42 cm, súlya 22 kilogramm. Több helyen javítások nyomát viseli magán. A lábait minden bizonnyal valamilyen melegítéses, forrasztásos eljárással és szegecsekkel rögzítették a testhez. Az üstöt díszítettsége, különböző motívumok használata, valamint az alapanyag is a belső-ázsiai fémművesség öröklődését mutatja. Nemcsak a peremét díszíti levélminta, hanem két fogóján is volt 3-3 darab, amelyek egy kivételével épen maradtak. Különleges kidolgozása, díszítése azt mutatja, hogy a hun társadalom életében kiemelkedő szertartások során használták.
Utolsó használatáról tanúskodhat az edény szája körül kívül-belül megmaradt vastag koromréteg. Egy vászondarabba tekerték be, ennek maradványai megmaradtak az edény réseiben. A fém megőrzi a textíliát, amely a földben egyébként elpusztulna. Az üstben más régészeti tárgy nem volt. A gödörből és az edényből vett föld- és koromminták, valamint magának az üst anyagának elemzése szolgálhat még további információval.
Először most szereztünk bizonyosságot arra nézve, hogy az ilyen jellegű tárgyakat elrejtették. A földbe kerülés idejével kapcsolatban azonban a régészek óvatosan nyilatkoztak, ez valószínűleg i.sz. 425-455 között történhetett. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy más, a hun korból származó leletanyag nem került (még) elő a környéken.
Fontos kérdés még annak eldöntése is, hogy miként deformálódott az üst, honnan származik az oldalán végigfutó repedés - hő hatására, a használat közben sérült-e meg, vagy a szertartás végén, szándékosan törték össze (a szakemberek szerint a külföldi példák inkább az utóbbit valószínűsítik).
Az enyhén behorpadt üst valaha két lábon állt, de lába erősen megrongálódott. Palástján textil- vagy bőrmaradványok mutathatók ki. Az edénynek megvan mind a két koronaszerű fogója, pereme alatt zegzugminta fut körbe. Három részből álló bordáját kettős csoportokba rendezett gömböcskék díszítik "pálcikákra felfüggesztve".
Értelmezése
Bálint Csanád, az MTA Régészeti Intézetének igazgatója a 2006. májusában, az Akadémia székházában megtartott bemutató sajtótájékoztatón úgy vélte, hogy előkelőségek halotti búcsúztatójához tartozó áldozati szertartás során használhatták.
Honti Szilvia régész asszony szerint a Kr. utáni V. század közepéről származó, hun fémműves mesterek által a jelenlegi Magyarország területén készített lelet másik sajátossága, hogy a többi korábbi üstnek az áldozati szertartást követő és feltételezhető eltemetésével ellentétben itt ez nem bizonyítható egyértelműen, ugyanakkor erre utalhat szándékos használhatatlanná tétele, az oldalán lévő repedés. Nem zárható ki az sem, hogy a földbe is tudatosan rejtették, ebben az esetben viszont nem áldozati lelet része, környezetében sem maradandó régészeti tárgy, sem település, sem temető nyomát nem találták. Egyelőre nem tudható, hogy maguk a hunok vagy más nép fiai rejtették el.
Az azóta megjelent nyilatkozatok a fent említett bizonytalanság ellenére az üst áldozati jellegét hangsúlyozzák, amire Honti Szilvia azt a magyarázatot adta, hogy ezek a méretes tárgyak meghatározott minta szerint készültek. A minta részei a perem alatti vízszintes és az oldalán lefutó függőleges bordák, a négyszögletes fülek, az azokon lévő levél, vagy gomba díszítmények. Az áldozati szertartás nyomát jelzi a szája körül kívül-belül megmaradt vastag koromréteg. A tárgytípus ritkasága, a ma még ismeretlen jelentőségű díszítő elemek ismétlődése pedig arra utal, hogy nem a mindennapi életben használták. Néhány leletegyüttes alapján arra lehet következtetni, hogy a hun előkelők halotti búcsúztatójához tartozó áldozati szertartásokhoz kapcsolódott, de nem zárható ki, hogy más jellegű közösségi szertartásokban is használhatták. Ezeket az edényeket nagy becsben tartották, hiszen több helyütt javítások nyomát viseli magán.
Raczky Pál, az ELTE Régészeti Intézetének igazgatója emblematikusnak nevezte a hun üstöt, amely kultikus jelentőségű tárgy, s szakrális eseményekkor használták.
A népvándorlás korának kitűnő szakértője, néhai Bóna István a hun művészet sajátos alkotásainak tartotta ezeket a nagyméretű üstöket, és úgy vélte, előzményeik Belső-Ázsiában és Észak-Kínában mutathatók ki. Bálint Csanád, az MTA Régészeti Intézetének igazgatója hangsúlyozza: rengeteg van belőlük a szarmata korban is. További kutatások adhatnak választ arra a kérdésre, vajon mi a magyarázata annak, hogy a Dunántúl keleti részén több ilyen üst került elő, mint a hunok központi szállásterületének tartott Alföldön.
Benkő Elek, az MTA Régészeti Intézetének tudományos tanácsadója is azon a véleményen van, hogy az üst igen bonyolult technikával készült (ilyen nagy mennyiségű anyagot azonos hőfokon tartani rendkívül nehéz), tehát csak komoly hagyományokkal rendelkező műhely terméke lehet. Egy darabban öntötték, de az öntőforma több részből készült. Ez arra mutat, hogy a műhely "sorozatgyártásra" rendezkedhetett be.
Nyitott kérdés, hogy mire használták ezeket a nagyméretű üstököket: hétköznapi és/vagy kultikus célokat szolgáltak-e. Bálint Csanád említette, hogy belső-ázsiai sziklarajzokon is feltűnnek hasonlók: az egyikben kevernek valamit, a másik rajzon pedig emberalak látható az üstben égnek meredő hajjal.
Nehéz azonban elképzelni, hogy ilyen bonyolult eljárással előállított edény csak egyetlenegyszer szolgált. Elképzelhető, hogy az egyszerűbbek mindennapos használatban voltak, ehhez azonban túlságosan drágák ezek az edények. Díszes változataikban valószínűleg halotti torra főztek bennük az egész közösség számára, és eddigi ismereteink szerint soha nem temették el őket a halottal együtt.
Sorsa
A leletről Buda István szobrászművész készített két pontos másolatot. Az egyik kópia a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. budapesti székházában látható, a másik a Somogy Megyei Múzeum tulajdonába került, ahol az egy éves nyugat-európai körútra indult eredetit helyettesítette. A somogyi üst volt ugyanis a németországi Landesmuseum Speyerben megrendezett Attila und die Hunnen című slágerkiállítás (2007) kiemelkedő darabja, amely Mongóliától Galliáig 14 ország hun leletanyagából válogatott. Bemutatták Bonnban, illetve Velencében (2008) is. Olyan különleges, hogy Európában erről biztosan megjegyzik a Rippl-Rónai Múzeumot, aminek akár a jelképe is lehetne.
A hazatért üstöt 2009. február 12-én helyezték el a 100 éves Rippl-Rónai Múzeumot bemutató kiállításban, amely így az év végéig Kaposváron látható. Az eredeti üstnek az a különlegessége, hogy az utolsó használat nyomai rajta maradtak a tárgyon, tehát a vászon, amibe beletekerték és az eredeti korom, a hun kori korom is látszik rajta, ami ugye a másolaton nincs rajta.
Elsőségei
Ez az első ilyen jellegű somogyi lelet.
Első ízben vizsgálhatták meg egy ilyen különleges edény leletkörülményeit, vehettek föld- és anyagmintákat.
Először sikerült bizonyosságot szerezni arra nézve, hogy az ilyen jellegű tárgyakat elrejtették. Az üstöt egy gödör aljára fektették, ahonnan más régészeti lelet nem került elő.
A hun üst titkai
A Kárpát-medencei és a belső-ázsiai hunok kapcsolata
Az elmúlt hetekben nagy visszhangot keltő hír járta be az országot, mely szerint 2006. május 19-én a Somogy megyei Balatonlelléhez tartozó Rádpusztán, a 67-es út építése előtti, a Honti Szilvia és Németh Péter Gergely által vezetett régészeti feltáráson 60 cm magas hun áldozati rézüstöt találtak. Összeállításunk arra keresi a választ, hogy a lelet miként illeszkedik az eddig fellelt hun üstök sorába és valóban áldozatinak nevezhető-e?
Honti Szilvia, a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága részéről az M7 autópálya építéséhez kapcsolódó régészeti munkálatok irányítója elmondta, hogy a rádpusztai üst kiemelkedő jelentőségét elsősorban a hiteles lelőkörülmények adják, azaz régészeti feltáráson, régész jelenlétében került elő, zárt együttesben, egy 140 cm mély gödörből, fekvő helyzetben. Feltehetőleg textilbe csavarták, erre a felszínén talált textilmaradványok utalnak. A Magyarországon korábban talált három épebb, illetve kiegészített üst, valamint egy kisebb töredék ezzel ellentétben sekély mélységben, összetörve (mint az erősen kiegészített törteli üst darabjai), vagy késő római erőd égési rétegében, nem elkülöníthető objektumban (mint például a dunapentelei töredék) került elő. A rádpusztai lelet földbe kerülésének okáról határozottabb tájékoztatást adhat az üst környezetében talált földminta és az üst felszínéről származó, illetve a belsejét kitöltő föld természettudományos vizsgálata, ráadásul épségében csak a Kapos-völgyi (Tolna megye) hasonlítható hozzá.
A régész asszony szerint a Kr. utáni V. század közepéről származó, hun fémműves mesterek által a jelenlegi Magyarország területén készített lelet másik sajátossága, hogy több korábbi üst az áldozati szertartást követő és feltételezhető eltemetésével ellentétben itt ez nem bizonyítható egyértelműen, ugyanakkor erre utal szándékos használhatatlanná tétele, az oldalán lévő repedés. Nem zárható ki az sem, hogy a földbe is tudatosan rejtették, ebben az esetben viszont nem áldozati lelet része, környezetében sem maradandó régészeti tárgy, sem település, sem temető nyomát nem találták. Egyelőre nem tudható, hogy maguk a hunok vagy más nép fiai rejtették el.
Az azóta megjelent nyilatkozatok a fent említett bizonytalanság ellenére az üst áldozati jellegét hangsúlyozzák, amire Honti Szilvia azt a magyarázatot adta, hogy ezek a méretes tárgyak meghatározott minta szerint készültek. A minta részei a perem alatti vízszintes és az oldalán lefutó függőleges bordák, a négyszögletes fülek, az azokon lévő levél, vagy gomba díszítmények. Az áldozati szertartás nyomát jelzi a szája körül kívül-belül megmaradt vastag koromréteg, a tárgytípus ritkasága, a ma még ismeretlen jelentőségű díszítő elemek ismétlődése pedig arra utal, hogy nem a mindennapi életben használták. Néhány leletegyüttes alapján arra lehet következtetni, hogy a hun előkelők halotti búcsúztatójához tartozó áldozati szertartásokhoz kapcsolódott, de nem zárható ki, hogy más jellegű közösségi szertartásokban is használhatták. Ezeket az edényeket nagy becsben tartották, hiszen több helyütt javítások nyomát viseli magán. A hun üst szakszerű restaurálását megelőzően számos természettudományos vizsgálatot kell elvégezniük, mielőtt várhatóan egy éven belül kiállítják a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban.
***
Amíg arra sor kerül, világítsuk meg a hun üstök szerepét néhány további szakember műveinek segítségével. Nyers Csaba, az ősmagyar ételek szakácsa felhívja a figyelmet a lelet külső peremén körbefutó egyedi, az eddig előkerült üstök egyikén sem található farkasfogas, zegzugos díszítésre, egyébként talpazatában, méretében nagyon hasonlít a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállított törteli leletre. Mivel a többi üsthöz hasonlóan a rádpusztai lelet mellett sem találtak ruhafoszlányokat, csontokat, ételmaradékot, temetkezésre utaló nyomokat, véleménye szerint a hunok egyszerűen elásták vonulási útvonalukon, amikor pedig visszafelé jöttek, kiemelték és újból, többször is állandó főzésükre használták. Erre utal az üstön látható foltozás.
Kiszely István régész A magyar nép őstörténete című könyvében az ősi magyar ételkultúrát az ősi világfa jelképrendszeréből gyökerezteti. Ennek lényege, hogy Belső-Ázsia népei, köztük a hunok, ősidők óta öt alapelemet különböztettek meg: a tüzet, a vizet, a földet, a fát és a fémet, szemben a nyugati négy alapelemmel: a tűzzel, a vízzel, a földdel és a levegővel. Ősi ételeik elkészítésében ez így jelentkezett: az áldozati ételt bronzból vagy vasból készített, földön álló üstben főzték, alatta a tüzet a táltos által kiválasztott fa biztosította, az áldozati ételek elkészítéséhez vizet használtak. A táltos az áldozati étel alapanyagait is a világfa hármas szintű jelrendszerének megfelelően válogatta össze: az égi világot a fán termett gyümölcsökkel, levelekkel, virágokkal, a fán összeszedett mézzel, a földi világot a föláldozott állattal és a földön összegyűjtött növényekkel, fűszerekkel, a föld alatti világot a földben megtermett gyökerekkel, gumókkal és hagymákkal. Az áldozati üstöt eleinte bronzból, öntöttvasból, később rézből készítették. Ezek igen jó hővezetők, s így a bennük lévő étel egyenletesen főtt meg.
A lovas népek hitvilágában az üst fontos szerepet játszott, mert ami belekerült, az megszentelődött, a benne készített étel pedig az újjászületést és átváltozást jelképezte. Az áldozati étkezés jelképesen közös ima és áldozás volt, amelyen keresztül a résztvevők kérték az ősök és az Ég Ura segítségét, áldását. A Kárpát-medencei leletek pl. a Törtel-Czakóhalmai Kiszely István szerint "újgur feliratos" üst Belső-Ázsiával való kapcsolatra utal.
Bakay Kornél régész, az Őstörténetünk régészeti forrásai III. kötetében a fémüstök elterjedését a nagyállattartó szkíta-szaka-szarmata-xiongnu-hún-alán népek körében a Kr. előtti I. évezred elejétől a Kr. utáni VI. század végéig tartónak teszi. Megemlíti még, hogy megtalálható az avaroknál és cserépből készítve a magyaroknál is.
Cey-Bert Gyula A Hunok és magyarok konyhája című könyvében írja, hogy a sziklarajzok tanúsága szerint a táltosüstök öntése a hunok magas fokú fémmegmunkáló képességét bizonyítja. Erre egy pusztán vándorlónak tartott nomád nép nem lett volna képes. A hun bronzüstök felső peremén két fogantyúszerű, gombafejekben végződő díszítés van, amelyek valójában "kapukat" képeznek, és az üst belső szent területét jelzik. A magyar ősvallás című kötetében arra hívja fel a figyelmet, hogy az áldozati ételeket csak főzni lehetett, ami persze nem jelenti azt, hogy a sütést nem ismerték.
Érdy Miklós A hun lovastemetkezések című munkájában az 1992-es Transzszibériai Expressz vonalán történt utazása alapján azt tapasztalta, hogy az üstöket a hunok vonulásának ugyanezen útvonalán találták a füves puszták és az erdők határán. Mivel az újgur ürümcsi múzeumában általa látott hun bronzüst kísértetiesen hasonlít a magyarországiakéhoz, Érdy kijelenti, hogy a távol-keleti és az Attila vezette Kárpát-medencei hunok azonosnak tekinthetők. Ezt az öntési technika és a díszítések párhuzamai is bizonyítják, állítását 185 bronz-, kerámiaalakban és sziklarajzon megjelenő üst leírásával, rajzaival bizonyította.
Végezetül ismerjünk meg egy, az eddigiektől alapjaiban eltérő véleményt. Poor Miklós, az idei könyvhétre megjelentetett Ősmagyarok hadi művészete című könyv szerzője, másfél évtizede kutatja a magyar őstörténet fehér foltjait. Vizsgálódásai szerint a szkíta népeknél, így a hunoknál nem áldozatról, hanem áldomásról beszélhetünk, amelynek során az étkezés ünnepélyes mozzanat, lényegében szertartás volt. Ezek a népek az étkezéssel megköszönték létüket Istennek, és azt, ami a léthez szükséges, az ételt. Ez a hagyomány egyébként ma is él asztali ima formájában. - Ugyanezt tették, ha győzelmet arattak, amit Anonymusnál a 13. fejezetben olvashatunk. Amikor egy területet meghódítottak, Árpád nagy lakomát csapott, ennek során áldomást ittak. Még a latin szövegben is ez a szó szerepel, mert a latinban nincs megfelelője az áldomásnak. Ez valójában hálaadás valami megtörtént dologért, házasságkötéskor, gyermek születésekor, üzletkötéskor, sőt még halálozáskor is, míg az áldozatkérés valami eljövendőért történik, amiért cserébe állatot, embert is feláldoznak - hívja fel figyelmünket a két cselekvés közötti különbségre Poór Miklós. Véleménye szerint a fehér lovat sem úgy áldozták, hogy tetemét tűzre vetették, hanem ahogy Anonymusnál szerepel, Ketel vezér és társai örömükben egy kövér lovat levágtak, hogy megegyék és lakomát csaptak. Nem véletlen, hogy Szent István törvénybe iktatta a lóhúsevés tilalmát, hogy elejét vegye a szerinte pogány szokásnak. A szkíta népek a lovat nagy becsben tartották, mert amíg az Égen az Istent Nap képében, addig a Földön ló képében tisztelték. Szer-, azaz törvénytartásaikhoz azért vezették elő a lovat, hogy képében az Isten lássa, ők mindent a törvény szerint csinálnak. Poór Miklósnak az üstökről az a véleménye, hogy céljának nagyon jól megalkotott tárgyak, nem véletlenül készítették ilyen alakúra, mert benne tökéletesen megfőtt az étel. Akik öntötték, nemcsak a fémmesterséghez, hanem annak fizikájához is kiválóan értettek. Ezek az üstök tehát bizonyítják a hunokat csupán vándorló nomádnak beállító elmélet tarthatatlanságát, a Kárpát-medencei és belső-ázsiai leletek hasonlósága az Attila vezette európai és a távol-keleti hunok rokonságát, esetükben az esztelen, tűzre vetett áldozatot, az üstök pusztán halotti szertartások céljára történt felhasználását. Mindehhez kíváncsian várjuk a rádpusztai lelet tudományos vizsgálatának eredményét.
Forrás: Szakács Gábor - demokrata.hu 2007. július 23.