907- -2007
1100 nyilat az 1100 évért!
1100 Pfeilen für 1100 Jahren!
1100 arrows for 1100 years!

Nyílzápor 2009

A magyar hagyományőrző íjászok III. találkozója
Árpád nagyfejedelem (kb. 845 - 907) tiszteletére,
a Magyar Íjászat Napja keretében
Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark
2009. július 4.

Pfeil-Hagel 2009

3. Treffen der ungarischen traditionellen Bogenschützen
zur Ehre des Großfürsten Arpad (c. 845 - 907),
im Rahmen des Tages des Ungarischen Bogenschießens
Nationaler Historischer Gedächtnispark Ópusztaszer
4. Juli 2009

Arrow hail in 2009

3. Meeting of the Hungarian traditional archers
to the honour of the Grand Prince Arpad (c. 845 - 907),
within the scope of the Day of the Hungarian Archery
National Historical Memorial Park Ópusztaszer
4 July, 2009

Visszatekintés

Rückblick / Review

Miután ez már a harmadik alkalom volt, sokakban felmerült a visszatekintés, az összefoglalás igénye. A kezdetekről szóljon a leghitelesebb tanú, Magyar Attila:

A nagy tömegben együtt-lövés, egy "íjászhadban" való részvétel vágya mindannyiunkban, akik hagyományőrző íjat használunk, ott munkál a kezdetektől. Évtizedek óta várjuk a lehetőséget, próbálunk alkalmakat teremteni, hogy a valóságban is megélhessük ezt a csodálatos élményt. Az Árpád-emlékév közeledtével is sok íjászban, íjászcsapatban megfogalmazódott, hogy talán ekkor, ennek kapcsán, a megemlékezés jegyében...

Ebben a várakozás teli közhangulatban 2006-ban, éppen jó pillanatban állt elő két íjász (Józsa Gábor és Koszta Péter) azzal az ötletükkel, hogy az emlékév kapcsán jó lenne 1100 íjászt összegyűjtve, együtt ünnepelni, megemlékezni. Az íjásznap vezérgondolataként, a sport-, a hagyományőrző-, és a szabadidőíjászok összefogása, együtt ünneplése fogalmazódott meg. Többek között ezt volt hivatva megjeleníteni a csak arra az évre érvényes ünnepi rendezvényi alcím "1100 Íjász", amely azt jelentette, hogy "Mindegy milyen íjat használsz, gyere és ünnepeljünk együtt!  Próbáljunk 1100 íjászt egybegyűjteni és méltó módon, közösen megemlékezni."

Bízva, a várható nagy érdeklődésben, az első ezeregyszáz íjász számára, akik a helyszínen megjelennek, Faragó Csaba sorszámozott emlékérmet készíttetett, ezzel is a jubileumra és az emlékévre utalva. Ez a későbbiekben egy szép hagyományt indított. Az emlékérmet és a két következő Nyílzáporon kapott társát sok íjász a nyakában hordja tisztelete jeléül és büszkén jelezve, hogy: Igen! Ő bizony ott volt az együtt lövésben, egyike volt a "Nagy Íjászhadat" alkotó íjászoknak.

Az összíjász együtt lövés kezdeményezés, mint egy folyamat ünnepélyes nyitánya, a Nyílzápor elnevezést kapta. Szájról szájra járt a hír. Számtalan jó szándékú segítőre leltünk, akik a maguk köreiben hírelték, gyámolították a közösnek elfogadott ügyet. Mert "valódi" országos sajtóhírverés, reklám, köztájékoztatás az nem volt. Sem pénz, sem kapacitás nem akadt hozzá... (Sajnos ez a következő két évre is elmondható.)

És amikor "eljöve a Nagy Nap", a 2007-es esztendő, június 21. napja, szombaton reggel nyolc-kilenc órától elkezdett gyűlni az "íjászhad". A két nap programjaiban 1300 fő regisztrálta magát (Kétszázzal több, mint a remélt 1100!). Ebből közel nyolcszáz íjász jelentkezett a nyílzáporban való részvételre. A megnyitó során elhangzó beszédek és Sólyomfi Nagy Zoltán, egy szál dobbal kísért gyönyörű dala "Tépjen szél..." lélekemelő indítói voltak az összíjászatnak. Olyasmit tettünk, ami nem csak azért nagyszerű, mert a rekordok könyvébe illő. Nyolcszáz magyar íjász gyűlt össze, hogy személyes példájával tegyen hitet egy közös Ügy mellett. Úgy éreztük, hogy mérföldkövet állítottunk, amely által talán egy új minősége születhet a hazai történelmi íjászatnak.

A harmadik Nyílzápor

Der dritte Pfeil-Hagel / The third arrow hail

Harmadszor gyűlt össze a hazai hagyományőrző íjászok színe-java, a Szeri puszta nap perzselte rétjére, hogy a Nyílzápor gyakorlatban közösen emlékezzen meg Árpád nagyfejedelmünkről és a dicsőséges Pozsonyi-csatáról.

Mi ugyan elsősorban a hagyományőrzés szemüvegén keresztül néztük a rendezvényt (ezért forog a mi világunk a Nyílzápor körül), de nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ez a III. Kárpátmedencei Íjásztalálkozóba beágyazott rendezvény, attól el nem választható. Igen, el kell ismernünk, hogy a sportíjászok is íjásznak tekinthetők, sőt a nagyrabecsülésünket is megérdemlik és csak csupa jót mondhatunk róluk, még ha a mi tekintetünket a hagyományőrző íjászat tartja is bűvkörében. Három évvel ezelőtt az emlékezés mellett a sportág népszerűsítéséért, illetve a már azt művelők számának pontos felméréséért hívták életre a két összekapcsolódó testvérrendezvényt. Azért kell óvatosnak lennünk, amikor a résztvevő íjászok számáról beszélünk, mert van aki egyik rendezvényre jött, van aki a másikra és van aki mindkettőre.

A sikerhez sok mindennek kellett összejönnie. Azt hiszem vitán felüli, hogy a résztvevők mindent elsöprő lelkesedése adja a fő mozgatóerőt. Ez nyilván már korábban is megvolt, csak egy kis szikra kellett, egy ötlet, egy hívó szó, hogy be is induljon.

Kellett egy megyei önkormányzat, amely az íjászatot nemzeti kincsünknek tekinti és fontosnak tartja, hogy a felélesztett hagyományunkat felmutassuk utódainknak (Magyar Annának, a Csongrád Megyei Közgyűlés elnökének megfogalmazása). Kellett egy helyszín, amelynek igazgatója számára a rohamosan növekvő létszámú íjásztalálkozó gyökereink, hagyományaink felidézésének határtalanságát érzékelteti (Horváth Gábornak, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark igazgatójának gondolata). Kellett hozzá Magyar Attila, hogy felmutassa a magyarság évezredes szimbólumát, az íjat (amit persze mindannyian ismertünk, de valakinek mégiscsak eszébe kellett jusson, hogy felmutassa) és elősegítse a történelmi íjász-szemléletmód valódi értékeinek megismertetését. Kellettek a sportíjászok, akik már akkor is íjászkodtak, amikor a hagyományőrzők még nem (vagyis fenntartották a folyamatosságot) és a modern kori íjászatot nemcsak kőkemény versenysportnak, természethez kötődő szabadidős tevékenységnek és a koncentrációt fejlesztő kikapcsolódásnak, hanem "íjász nemzet" lévén, nekünk, magyaroknak történelmünk egy meghatározó időszakát felelevenítő, hagyományait ápoló, megőrző, gyermekeinknek azt továbbadó hagyományőrző tevékenység alapjának tekintik (Faragó Csaba a Magyar Íjász Szövetség elnökségi tagja szavai). Kellettek azok, akik olyan eseményt akartak varázsolni az emlékparkba, amely leteszi egy régi-új magyar nemzeti sport, az íjászat alapköveit (ahogy Vánky Sebastian a Magyar Íjász Szövetség elnöke mondta). Aztán kellettünk hozzá mi, az íjásznép. És végül, de nem utolsósorban kellett hozzá, hogy mi mind egymásra találjunk...

Az ősi magyarság újjáéled. Manapság számtalan rendezvény épül arra a kultúrára, amely egykoron a miénk volt, ám a XXI. század korszerű technikájában letűntnek bizonyult. Talán épp ez a tény indította el sokunkban azt, hogy visszanyúljunk eredetünkhöz, hagyományainkhoz. Évszázados port törlünk le az emlékekről, újjácsiszolva, átformálva az ősi rítusokat.

Újdonságok

Neuigkeiten / News

Ahogyan növekszik a hagyományőrzők tábora, úgy kel életre a múltnak egyre több részlete. Úgy születnek meg olyan dolgok, amik az őseink idejében is voltak, vagy lehettek volna.

Mindannyian ismerjük az álruhában hazatérő Odüsszeusz íjának történetét, amelyik olyan erős volt, hogy egyedül csak ő tudta felajzani. Ez most magyar íjként újjászületett (már ha egyáltalán létezik lélekvándorlás az íjak világában). Az idei találkozó egyik nagy újdonsága volt Grózer Csaba 200 fontos pusztai íja. Talán nem túlzás a világ legerősebb íjának nevezni, hiszen 105 kg-os erő kell a kihúzásához (míg a hagyományos 55 fontoséhoz 20 kg is elég), a felajzásához pedig egy külön faszerkezet segítsége szükséges. Már csak egy költői kérdés maradt: vajh, hol késik az éji homályban az a harcos (az új Odüsszeusz), aki lőni is tud vele? Ehhez persze fel kellett volna ajzani, de ez kézzel nem sikerült senkinek, bár nagyon sokan próbálkoztak. Végül Magyar Attila kénytelen volt bemutatni a gerendás módszert.

Kifeszítették viszont a világon eddig készített legnagyobb, 4,2 méteres visszacsapó íjat (igaz, hogy öten kellettek hozzá).

A harmadik nagy dolog pedig egy nagy tett volt, egy új távlövési rekord: ketten is ellőttek 300 méteres távolságba (szemben a szokásos 150-160 méterrel).

Hajtsunk még fejet Odüsszeusz, a nagy előd emléke előtt is. Ő ugyan nem hátracsapó pusztai íjat használt (bár egyik modern művész képének mintha az lett volna az ihletője), de mint híres íjászról azért még megemlékezhetünk (ha már így szóba került a neve).

Az idei évben sikerült egy újabb jelentős lépéssel közelíteni a korabeli viszonyok újjáélesztéséhez: végre megjelent a lovasság, még ha létszámát (de nem szerepét és jelentőségét) tekintve csak szimbolikusan is: Kassai Lajos 10 saját lóval és harcosaival. A korábbi években a szervezők féltek a nagy tömegben fenyegető balesetveszélytől, de mostanra kiderült, hogy van annyi fegyelmezettség a harcosokban és a látogatókban is, hogy bevethető legyen a lovasság is. És ismerjük el, ez nagy minőségi ugrást jelentett.

Idei újdonság a kunhalom is, amely mellett oly nagy lelkesedéssel vonultak a hadaink (ez ugyan nem a Nyílzápor miatt készült, de mi is lelkesedtünk érte). A tatárok elől menekülő, Kötöny kun fejedelem vezette mintegy 40 ezer kun család 1239-ben telepedett le a Tiszántúlon és a Duna-Tisza közén. Az ennek emlékére szentelt, pontosan 1239 centiméter átmérőjű és csaknem három méter magas halom megépítéséhez szükséges földmennyiséget - az összefogás jeleként - összesen negyven kiskun és nagykun település szállította Ópusztaszerre. A kunhalom tetején helyezték el most Győrfi Sándor Őseink címet viselő (ún. kunbabát ábrázoló, a parkban Gubcsi Lajos adományaként 2006-ban egyszer már felállított) szoborpárját úgy, hogy arccal a Radnai-hágó felé nézzenek (ahol őseik beérkeztek a Kárpát medencébe).

A magyar hadak tábora

Lager des ungarischen Heeres / Camp of the Hungarian army

A kunbabák vigyázó tekintete előtt már előző nap felállították a táborkaput és a jurtákat, minden a helyére került. Beköszöntött az este, majd az éjszaka. Másnap aztán a tábor lassan megéledt, kezdtek megjelenni a lakói. A történelmi életmódot rekonstruálta a X. századi magyar jurtafalu, amely egyúttal a magyar hadak egyik táborát is képezte (bár jurták a park más részein is voltak). Tehát nemcsak a viselet és a fegyverzet jelent meg, hanem a korabeli élet számos más, hétköznapi mozzanata is: fával dolgozó kézművesek, vízhordó és kézimunkázó lányok, zenészek, ifjúság, étkezés, alvás (ezt ugyan nem lehetett látni, de ennek is lennie kellett), szerelem (ezt is csak a szemekből lehetett kiolvasni - hej, az a szép vitézi élet!), íjkészítés, kürtkészítés és végül, de nem utolsósorban, az étkezés. Több helyen találkoztunk ételkészítési kísérletekkel, de a legmeggyőzőbb minden bizonnyal Nyers Csaba híres nevezetes törteli üstje volt. Már megnézni is egy földöntúli élmény, hát még a tartalmával is megismerkedni! Jöttek is az éhes látogatók szép számmal, bár helyileg a jurtafalun kívül helyezkedett el. Aztán akinek még ezután is hiányérzete volt, az megköthette "Minden magyarok béke vérszerződését" is, saját vérével írva alá az okmányt.

Közben kezdtek megélénkülni a táborok, egymás után tűntek fel a harcosok. Előbb csak egyesével, aztán már többen is, beszélgetve. A gondos megfigyelő igazi divatbemutatónak lehetett a részese. Évről évre több és nagyszerűbb ruházatot és fegyverzetet látni. Sok vita folyik még a hitelességről, de ezek nehezen eldönthető, lassan kialakuló dolgok. Vajon annak idején mindenki gyönyörű fejedelemhez illő ruhákban járt-e, vagy voltak rongyos parasztruházatok is? Akármi volt is, az idő vasfoga megette, újra kell alkotnunk. Nagy kérdés az is, mi a jobb: ha valaki római vagy viking ruházatban jön, vagy civilben (már ha magyar nincs neki)? Az biztos, hogy a hitelesség utáni vágy mindenkiben megvan.

A várakozás ideje fegyvergyakorlatokkal telt, hiszen egy harcos szablyája sohasem rozsdásodhat be. Forgatták is szorgalmasan, edzették magukat, hiszen ki tudja mikor lesz rá szükség. Az ördög meg a szomszédok sohasem alszanak...

És valóban, egyszer csak gyors lovú hírhozók jöttek száguldva a vészes hírrel: jön a német!

Ekkor már érződött, hogy nagy, meghatározó, mindent eldöntő, vagyis hát igazából Anonymus tollára való események bekövetkezte előtt álltunk. Reméljük mindent pontosan fel is jegyzett (had maradjon az utókornak is valami, amit majd hazudozásnak nevezhet...).

A bajor hadak arcvonala

Kampflinie des bayerischen Heeres / Combat line of the Bavarian army

Gyermek Lajos, a németek királya kiadta parancsát: "decretum...Ugros eliminandos esse", vagyis "rendeljük..., hogy a magyarok kiírtassanak". Hogy ennek nyomatékot is adjon, hatalmas hadsereget szervezett, amely három hadoszlopban indult el a magyarok kiírtására. A Duna északi partján Luitpold nyomult előre, a déli parton Dietmár salzburgi érsek vezette a csapatokat, míg a Dunán Sieghard herceg hajózott Pozsony felé.

Ópusztaszer környékén ugyan nincs Duna, de egy hajót azért szimbolikusan kitettünk a mezőre a német hadat megjelenítő bábuk közé (hogy Búvár Kundjainknak legyen mit elsüllyeszteni - ez lesz ám a teljesítmény!). Megfelelő szögből fényképezve őket, elég félelmetes látványt nyújtanak, de azért nem feledhetjük, hogy ez a rendezvény egyik gyenge pontja. Ahogy egyik harcosunk szellemesen megfogalmazta: "A bajor túlerőn még dolgozni kell - és évről évre nehezebb!" Vagyis hát nem győzünk a rohamosan növekvő íjászlétszám ellensúlyozására elegendő bábut felállítani. Pedig a sokszoros kisebbségben lévő bábukat legyőzni nem nagy dicsőség (ráadásul annak idején ők voltak többen!). Kezdetben a szervező készítettek ún. "kincstári" bábukat, de ez nagyon kevésnek bizonyult. Az idén nemcsak ezek számát növelték, hanem a tizedek is hoztak magukkal saját ellenséget, hogy növeljék a számukat és a változatosságukat is. Így az idén már egy komolyabb hadrend-képet tudtak felmutatni a bajorok is. Ráadásul az idén már zászlók, szekerek és egyéb elemek is megjelentek. Kár, hogy mindig szétlőjük őket, ezzel is munkát adva magunknak a jövő évre...

A magyar hadak gyülekezése és a mustra

Versammlung des ungarischen Heeres und der militärischen Besichtigung
Trooping of the Hungarian army and the military inspection

A gyors hírvivőknek hála, gyors ütemben megkezdődött a magyar hadak gyülekezése. Akármerre néztünk, mindenhonnan csapatok vonultak. Vonultak, sorakoztak, felszerelést igazítottak. A hangulat fokozásáról gyönyörű zászlók, harci kürtök, dobok és sűrű "Huj, huj, hajrá" kiáltások gondoskodtak. A harci kiáltások akkor hangzottak fel, amikor ismerős vagy ismeretlen harcosok találkoztak. Vagyis mindig. A harcosok tiszteletüket tették a kun babáknál és Árpád nagyfejedelem szobránál, hogy lélekben minél jobban felkészülhessenek a harcra. Mennyi deli vitéz! Úgy mondták, a napba lehetett nézni, de rájuk nem!

A felsorakozott hadat aztán megszemlélték, ez volt a mustra. (Ezt a szokásukat őseink aztán hosszú évszázadokon át megtartották - bizony szép életük is volt!) Nagy pillanat ez a harcosok életében, hiszen hosszú felkészülés előzi meg. Ahogy egyik harcostársunk megfogalmazta: "Minden egy dolognak volt alárendelve: olyan csapatot létrehozni, mely meggyőződését közös akarattal tudja kifejezésre juttatni a történelmi hagyományok ápolása területén. Mert ez a nemes tevékenység rengeteg időt, ráfordítást és még piszkos anyagiakat is kíván a csatlakozóktól. Ebben el lehet fáradni, benne van, hogy nehezen egyeztethető a dolgos hétköznapokkal. Mert olyan tizedet alkottunk, amire érdemes volt ránézni. Benne volt látványban mindaz, ami büszkeséggel töltött el mindannyiunkat. Munkálkodott bennünk az a büszkeség, amivel régen az egyszeri ember felnézett a katonára, amikor még respektje volt az egyenruhának." Akik később érkeztek, azoknak szinte az egész sereg előtt el kellett vonulniuk. "A legjobb az egészben az volt, hogy egyre több ismerőssel találkoztam és ez nem azért volt, mert beszűkült a résztvevők száma, hanem mert jelentősen bővült. Amolyan magunkfajták voltak együtt. Alkalom találkozásra, eszmecserére, fegyverek és felszerelési tárgyak mustrálására, a barátokon, csapattagokon és persze a meghívott segítőkön és családtagokon keresztül is további ismerkedésre. Szélesedik az érdeklődés."

Amíg a had gyülekezett, a vezéri sátorban megszületett a haditerv, amit ólomkatonákkal is megjelenítettek. Megtervezték a hadak mozgását, a csatát irányító Árpád nagyfejedelem helyét, stb. (Na jó, a dioráma valójában a 937-es frankok elleni csatát ábrázolta, de az a harminc év ide vagy oda már nem számít, a többi meg azért hiteles volt.)

A nagyfejedelem futárai (Kassai Lajos lovasainak hála) aztán szétvitték az indulási parancsokat a hadak vezetőinek.
A mustra véget ért, megkezdődött a hadak kivonulása a harctérre.

A hadak kivonulása

Aufmarsch des Heeres / Marching-up of the army

A tizedenként felsorakozott hadból kiváltak a tizedek és saját zászlajuk alatt, kürtök rivalgása és sűrű "Huj, huj, hajrá" kiáltások közepette megkezdte a kivonulást a harctérre. Kétoldalt a nép, az istenadta nép búcsúztatta hős fiait iszonyú lelkesedés közepette (no meg fotózta és filmezte, mert a pillanatot mindenki meg akarta állítani). De adjuk át a szót újra az egyik harcostársunknak.

"Hosszú séta volt a sorakozótól a lövésig. Ismét meg kell említenem, hogy elhaladva a várakozó csapatok előtt külön örömömre szolgált a rengeteg ismerős arc. Nem csupán tavalyi résztvevők, hanem olyanok, akik rendszeresen megjelennek több hasonló rendezvényen. Ők biztos pontok, köréjük csak úgy gyűlnek az emberek. Csapatokat alkotnak, közösen mennek mindenhová. Fejlődünk. Nem mondani kell, hogy mindenki hozzon még egy embert, hanem csinálni kell és akkor csatlakozni fognak, hiszen az nem kérdés, hogy jó-e amit csinálunk, csak az, hogy mások meglátják-e miért jó."

A vonulás kitűnő alkalom arra, hogy gyönyörködjünk a viseletekben és a fegyverzetekben. Na és persze a viselőikben. Milyen a tartásuk, hogyan áll rajtuk a ruha. Mindenki sokat töpreng a ruhák hitelességén, illetve azon, hogy mire törekedjünk. Őseink ruházatának és fegyverzetének minél pontosabb mását készítsük-e el, vagy inkább használatának módját, célját, logikáját tekintsük mércének. Nézzük erről ismét harcostársunk véleményét.

"A hagyományt hagyományozzák, ráhagyják a szó szoros értelmében az ősök utódaikra. Magyarországon, magyarként, magyar őskultúrára alapozott rendezvényeken a hagyományt, melyet kizárólag a mi őseink tudtak örököseikre hagyni, nem szabad felrúgni. Az nem másé, a másé pedig nem a miénk. Senkié sem jobb, vagy rosszabb, csak mindenkié a sajátja és senki sem lehet más, mint ami. Nem vagyunk felsőbbrendűek senkinél, de van mire büszkék legyünk a hagyományunkból, és az nem is akármi. Nem kell szégyenkeznünk népi kultúránk mennyiségi és minőségi tartalma miatt. Tudunk öltözni, csodás a nyelvünk, a konyhánk, a dalaink, a zenénk. Lovagolunk, ahogy senki más tőlünk nyugatra. Érezzük a természetet, tudunk még érezni, nem csak butulni.

Magyarország akkor válaszút előtt állt. Megvolt a lehetőségünk mind haditechnikában, mind emberben, mind tudásban, hogy leigázhattuk volna Európát. Eljuthattunk volna a nagy óceánig, de valamiért itt megálltunk. A X. század óta Nyugat, mintegy polip a karjaival, húz minket magába, be akar kebelezni. De akkor Árpád felmenői és utódai dobbantottak a lábukkal olyat, amibe beleremegett Európa. A fehérneműt, lovaglást, testvériséget nem ismerő, örök ádáz versengésben élő Európa újra és újra megpróbálta megemészteni a Kelet előre rohant képviselőit. Ezeregyszáz éves agóniánk a pesszimisták szerint beteljesedni látszik. Európa elnyel minket, uniónak álcázva, mint a húsevő növény. Magyarországon magyarnak lenni bűn, másnak lenni dicsőség. Egy olyan országban, ahol a szabályok messzemenőkig megkövetelt betartása mellett mindenki az lehetett, aki csak akart lenni, ma mindenkinek másnak kell lenni és a szabályok áthágása szinte előírás.

Ma is ilyen válaszúton vagyunk. A fenevad szájában döntenünk kell, hogy a gyomorsav emésszen minket, vagy döfjünk-e lándzsát, lőjünk-e tizenkétezer-kettőszázötvenkettő nyílvesszőt (2042 íjász*6 nyílvessző) a gyomrába magunk helyett. Ilyen időkben jön össze több ezer ember, íjász, harcos, kik közt ma még sok a tudatlan, mégis eljön. Dobbantani. Jelezni, hogy bár nincsenek Árpádok, Kurszánok, Bulcsúk, Lélek, de vannak, akik megtanulták mit jelentett akkor dobbantani és érzik, mit jelent ez most. Ezért fontos tisztázni kik vagyunk. El akarunk e süllyedni a fertőben, Hollywoodban, vagy ki szeretnénk feküdni a saját földünkön éjjel, fürkészni a csillagokat, abban a tudatban, hogy nem bánt már minket senki a sötét éjszakában sem, mert Csaba vezér ismét visszatért, végleg rendbe tenni, ami félbemaradt. Akarunk-e gyermekeinknek mesélni a Tejútról, kívánni a hullócsillagokkal, átölelni szerelmünket, hallani lovunk dobbantását, kutyánk szusszanását.

Ezért kell megértenünk, hogy hagyományt nem feltételezések alapján kell ápolnunk. Nem csak régészeti leletek alapján elképzelt divattermékek magunkra aggatásával. Nem csak hétvégén. Nézzük meg hogyan él ma a paraszt, nézzük meg hogyan bánik a lóval a csikós, hol vannak keresztek elrejtve az utak mentén. Nem egyfajta viselethez kell ragaszkodnunk, hanem egyfajta életmódhoz. Az életmód majd meghatározza a viseletet, ahogy az ellenség meghatározza a szükséges fegyverzetet. Célunk legyen, majd az szentesíti az eszközt, melyet józan paraszti ésszel és ellenőrzött erővel tudunk használni és visszafogni ha kell. Ha a célunk a megmaradás, utódaink fennmaradása, akkor meg fogjuk találni a megfelelő eszközt régi hagyományaink közt. Mivel nem vagyunk buták, tudunk is válogatni köztük. Ha az egyikkel megrekedünk, megtaláljuk a másikat. Ez fog előre vinni, nem a parttalan ragaszkodás egy vélt vagy valós elmélethez, mely lehet akármilyen jó szándékú is, a kor túlhaladta. Ne a hülyeséget ápoljuk és adjuk tovább, hanem a hasznosat."

Bizony, bizony. Eljutottunk hát a múlttól a máig, a mai teendőkig. Mert az élet nem áll meg, az egy örök folyamatosság. Hiába telnek az évezredek, azt mindig folytatni kell. Ráadásul a feladatok is ugyanazok. És ezek végiggondolására csatába menet adódik a legjobb alkalom.

A csatatérre kiérkezve sokáig tartott, amíg mind a 160 tized felsorakozott egymás mellé. Közben szóltak a kürtök és a már szinte fokozhatatlan lelkesedés tovább fokozódott. A had vezére rendezte a sorokat, majd (Kassai Lajos jóvoltából, vagy inkább mondjuk így: mozdulataival) Árpád nagyfejedelem intézett lelkesítő beszédet a már amúgy is túl lelkes harcosokhoz.

Aztán egyszer csak mint isteni jel, a magyarok istenének jele, a győzelem hírnöke, megjelent a bajor hadsorok fölött a turul!

A pozsonyi csata (907) és annak emlékezete

Die Schlacht von Pressburg (907) und ihrer Gedächtnis
The battle of Pressburg (907) and its memory

Annak idején 907-ben, a magyar előőrsök által állandóan csipkedett, nyugtalanított német hadsereg Pozsonytól kissé nyugatra kénytelen volt megállni. Ezt idézte fel most a lovasság és a gyepűvédők közös támadása a csata bevezetőjeként. Először a gyepűvédők elitalakulata tört előre és képezett egy zárt alakulatot a had előtt.(Igazából nagy kezdőbetűvel kellene írni a nevüket, mert a Gyepűvédők Szövetségének tagjai, de hát most csak a szerepükre szeretnénk utalni.) Ezután a lovasíjászok háromszor körbelovagolva őket folyamatos nyílzápor alatt tartották az ellenséget, megnyitva ezzel a csatát. Még elképzelni is borzongató, ha nemcsak nyolcan lettek volna, hanem mondjuk tízezren (hogy többre ne is gondoljunk). Ezután következtek a gyepűvédők egymást váltva leadott sortüzei. Hogy ezután hogy maradhattak még túlélők, azt nehéz elképzelni. Mindenesetre a diadalmasan visszatérő gyepűvédőket velőtrázó "Huj, huj, hajrá!" fogadta az eget fenyegetve íját rázó had felől.

Őseink három részletben semmisítették meg a betolakodókat: külön-külön végeztek a Duna két partján előnyomuló seregekkel, akik között a felgyújtott és a Búvár Kundok által elsüllyesztett hajóhad már nem tudta biztosítani az összeköttetést. Ennek emlékére most minden íjász három célzott lövést adott le, az ún. forgás végrehajtása közben. Vagyis a tized első tagja lőtt, hátrament, lőtt a második, és így tovább, míg egyenként mindenki le nem adta mindhárom lövését. Ez volt részünkről a három pozsonyi csata felidézése.

A győzelem teljes volt. Megmentette a magyarságot és hazánkat. A németek egy évszázadig nem mertek újabb támadást intézni ellenünk. De nagy árat is fizettünk érte, hiszen sok jó harcosunk áldozta érte az életét, köztük maga Árpád nagyfejedelem és két fia is. Rájuk, hősi alakjukra emlékezve lőtt ki a nagy íjászhad minden tagja a nagy össznépi lövés vagy együtt lövés keretében három-három nyílvesszőt az égbe, hogy sötétítse el azt mint a záporeső, hogy égbe szállt lelkük megnyugodjon. A hatás leírhatatlan volt. Aki ott volt, sose felejti el.

Csata (nyílzápor) után

Nach dem Schlacht (Pfeil-Hagel) / After that battle (arrow hail)

A rét nyílvessző mezővé, a bajor had sünivé változott. Aratni lehetne őket, mint mezőn a búzát. Ez mind-mind bizonyíték. Elszántságunk, hazánkhoz való ragaszkodásunk bizonyítéka. Így aztán nem hagyhattuk ott, be kellett őket gyűjteni. Mint a kalászokat a mezőről. A mezőn összeszedni még lehet lírai is, de aztán szétválogatni, az bizony már egy több órás kemény munka. De meg kell tenni, mert a bajorok jövőre is jönnek...

A hadak visszatérése a győztes csata után

Rückkehr des Heeres nach der erfolgreichen Schlacht
Return of the army after the successful battle

A győzelmi mámor után a hadak visszavonultak a táborba. Megint egy hosszú-hosszú vonulás kezdődött. Olyan ez, mint egy eposz áramlása. Hosszú, véget nem érő vonulások. Csak jönnek, jönnek, lelkesek és lelkesek. A végtelenségig el lehetne nézni ezeket a csodálatos vonulásokat. És ezt a véget nem érő lelkesedést. A legkülönbözőbb korú gyerekek és felnőttek jönnek és szemükben ugyanaz a lelkesedés. Lányok fújják a kürtöt és markolják az íjat ugyanazzal a lelkesedéssel, mint a fiúk. És ez így helyes. Hiszen mind ugyanazok vagyunk. Magyarok.

Emlékképek a nagy időkből

Erinnerungsbilder aus den großen Zeiten / Memory pictures from the great times

Vannak hősök, akiknek a neve sohasem hullik a feledésbe, mert mindig emlékeznek a tetteikre. A mi emlékezetünk, a nagy íjászhad tagjainak emlékezete sem múlhat el. Ha más nem is, mi emlékezni fogunk magunkra. Nekünk ez adatott. Ez volt a nagy élmény, amit átélhettünk. Jövőre veletek ugyanitt!

A csatának vége, a többi már a krónikaíró dolga

Der Kampf ist zu Ende, und alles anderer ist die Aufgabe der Chronik-Schreiber
The fight is over, and everything other is the task of the chronicle writers

Talán elegendő anyagot szolgáltattunk Anonymusnak, krónikája második kötetének megírásához. Amit feltétlenül meg kell írnia, hiszen neki is van pótolni valója. Annak idején ugyanis a pozsonyi csatáról valahogyan megfeledkezett. Pedig megtörtént. Hisz lám, mi is átéltük. Mert az élet folytatódik és semmi sem mehet veszendőbe.

Ezen beszámolóval kiegészített képtár összeállítója is búcsúzik és megköszöni mindenkinek az együttműködését. Mivel nem lehetett ott mindenhol személyesen, kénytelen volt meríteni harcostársai élményeiből, képeiből és beszámolóiból is. Így talán sikerült jobb, teljesebb, hitelesebb képet adnia a közös kincsről. Köszönet mindenkinek.

Zusammenfassung

Nach dem Mord (453) am Großkönig ("König der Könige") Attila (oder König Etzel in dem Nibelungenlied) war unsere Heimat im Karpatenbecken verloren. Unter der Führung des Großfürsten Arpad nahmen die sieben ungarischen Stämme das Land im Karpatenbecken in 895 wieder. Der ostfränkische König Ludwig der Kind wollte uns vernichten ("Decretum...Ugros eliminandos esse" - "Die Ungarn sollen beseitigt werden."), aber Großfürst Arpad in der Schlacht von Pozsony/Pressburg (907) verteidigte unsere Heimat. Der Preis dafür war sein Leben und das Leben zwei Söhne. Seit dem 1100 Jahrestages ihren Heldentodes, organisieren der ungarische traditionelle Bogenschützen Jahr zum Jahr der Pfeil-hagel für Ehren Arpad. Sie schießen 6 Pfeile: 3 Pfeile im Einzelschüsse zur Erinnerung an der Schlacht von Pressbug (wo 3 Heere wurde geschlagen) und 3 Pfeile im gemeinsames Schiessen zur Ehre Arpad und sein 2 Söhne.

.

Grossfürst Arpad (c. 845-907) Great Prince Arpad (c. 845-907)

.

Summary

After the murder (453) at the greatking ("king of the kings") Attila (or Attila the Hun) our homeland in Carpathian Basin was lost. Under the leadership of Grand Prince Arpad the seven Hungarian tribes took the land in the Carpathian Basin in 895 again. The East Frankish king Luis the child wanted to destroy us ("Decretum...Ugros eliminandos esse" - "The Hungarians are to be eliminated."), but Grand Prince Arpad in the battle of Pozsony/Pressburg (907) defended our homeland. The price for it was its life and the life of two sons. Since 1100 anniversaries her heroic death, organize the Hungarian traditional archers year to year the arrow hail for honour Arpad. They shoot 6 arrows: To 3 arrows in the single shot in memory of the battle of Pressbug (where 3 armies was hit) and 3 arrows in the common shooting to the honour Arpad and his 2 sons.