A mongol jurta

Tudnivalók a ma legismertebb jurtatípusról

A mongol népek

A mongol népek őshazájának Belső-Ázsia északkeleti részét tekinthetjük, elsősorban a Bajkál-tó vidékét és Északkelet-Mongóliát magába foglaló területet. A mongol törzseket először Dzsingisz kán egyesítette a XII. században. Hagyományos anyagi kultúrájuk központjában a nomád állattartás áll. Állatállományuk zöme kecske, kis termetű, rendkívül igénytelen szarvasmarha és zsírosfarkú altaji juh. Legértékesebbnek a lovat, sivatagi vidékeken pedig a tevét tartják. A mongol nomadizmus ciklikus jellegű, azaz egy adott területen belül a négy évszak szerint költöznek más-más szállásra, legelőterületre.

Lovaik számára gyakran a szállástól több száz km távolságra biztosítanak téli legelőt. Nyári szállásnál hűvös levegőjű dombhátat választanak, az őszinek tágas, napos déli lejtőt, télinek és tavaszinak széltől védett, napos, környékén is szélárnyékos helyekben gazdag területet. A téli és tavaszi szálláson, a helyi adottságok szerint, kőből, sárból, vagy fából építenek kerített enyhelyet, karámot, melynek egy részét befedik, menedékül a gyengébb és a fiatal állatok számára. Az enyhelykészítés régebbi módja a következő: a nomád szállás jurtáit kör alakban állítják fel, s az így képzett nyitott gyűrűt összetolt kordékkal zárják, csak egy helyen hagyva kaput.

A mongol nomád pásztorok jellegzetes hajléka a kerek alaprajzú, gyorsan fölállítható, szétszedhető és szállítható, favázas, nemez borítású jurta. Vázát szőrkötéllel összekötött, 4-8 részből álló rácsfal, kerek tetőgyűrű, a kettő közt rézsútosan haladó tetőrudak és az ajtó alkotják. A rácsfal téglalap alakú részeit enyhén hajlított nyírfalécekből készítik: egy teljes hosszúságú léc tíz másikkal kereszteződik, s minden kereszteződést csomózott végű bőr-"szeg" kapcsol össze. Két léc felül kiálló vége alkot egy-egy rácsfal-"fejet", alsó végeik a rácsfal "lábát". A lécek lezárta rombuszt a rácsfal "szemének", a rácsfalak találkozási helyét "szájának" nevezik. A rácsfalak közé kötik be a magas küszöbű ajtótokot az egy- vagy kétszárnyú, díszesen festett ajtóval. Az egyenes (a kazahoknál hajlított) tetőrudak vékonyabb végét a tetőgyűrű peremébe fúrt lyukakba illesztik, hurokkal ellátott, vastagabb végét a rácsfal "fejére".

Belsőmongoloknál ismeretes a tetőszerkezet egy olyan fajtája, melyben a tetőrudak csuklósan illeszkednek a tetőgyűrűhöz, s nem választhatók el attól. Az ilyen jurta váza gyorsabban felépíthető, mint az előbbi, csupán szállítása nehézkesebb. A favázat kívülről - télen belülről is - nemezlapok borítják. Az egykori nemezajtó ma már ritka. A tetőgyűrűt négyzet alakú nemezlap fedi, melyet szabad kötele segítségével félbe lehet hajtani. A tetőgyűrű alátámasztására olykor két faoszlopot használnak. A rácsfalakat, a tetőgyűrűt, a nemezlapokat kötélrendszer erősíti meg. A nemezlapok fölé, sokszor a rácslap belső oldalára is, ponyva kerül. Hideg időben a jurta alját kívülről nemez- vagy faszegéllyel veszik körül, melegben a nemezlapok alját fölhajtják. A jurta ajtaja a halháknál és a belsőmongoloknál délre néz, az orjátoknál délkeletre, a darhatoknál - akárcsak a törököknél - keletre.

A jurta közepén áll a tűzhely - régen szabad tűzhely, köveken vagy üstlábon álló üsttel -, ma kerek vastűzhely, amelynek kéménye tetőgyűrűn át a szabadba nyúlik. Egyes mongol csoportoknál, a darigangáknál, üdzsümücsineknél, húcsitoknál stb. agyagból, vályogból "gyúrják" a tűzhelyet. A tűzhely mellett ládákban tartják a tüzelőt és a vasfogót. Befelé menet az ajtótól jobbra az edények és élelmiszerek állványa áll, rajta és mellette csészék, merőkanál (sárgaréz vagy fa), katlan, fasajtárok, réz teáskanna, tálak, magas kéregedények, keskeny fakannák tejnek, teának, vajnak, vizesvödrök, famozsár, újabban mosdótál is, fateknő, hús- és tésztapároló lyukacsos edény, pálinkafőző. Zsákokban, tömlőkben, ritkábban ládákban tárolják a kölest, rizst, teát, lisztet, sót. A tetőrudak akasztóul, fogasul is szolgálnak.

Az ágy körüli ládákban és rajtuk tartja az asszony egyéb szerszámait, varróeszközeit. A ládákban kapnak helyet a ruhák is. A faágy (rajta kemény párna, takarók, bőrök) helye és a tiszteleti hely vidékenként másutt lehet: a halháknál az ágy - "a női oldal" - a jurta keleti oldalán, egyes ojrát és burját csoportoknál az ajtóval szemben az észak-nyugati falnál, a darhatoknál az ajtótól jobbra, az északi oldalon áll. Az ágy belső végén (fejnél) is láda, majd a túlsó oldal legbelsőbb részén a tiszteleti hely, a fal mellett díszesebb ládák, alacsony, fiókos vagy ajtós szekrényke, rajta oltár, kultikus tárgyak. A jurtaajtótól (kifelé menet) jobbra eső (a halháknál a nyugati) oldal a vendégoldal s egyben a férfiholmik, fegyverek, lószerszámok, nyereg, pányva helye. A jurta földjét mintás nemeztakarók, ülőszőnyegek takarják, csak a tűzhely körül csupasz. A jurta berendezéséhez tartozik még egy-két alacsony asztalka, s ahol kisgyermek van, esetleg bölcső.

Az északi burjátok egy része valaha nem jurtában, hanem kónikus sátorban lakott. A nemezzel fedett kónikus sátor, melynek nincs tetőgyűrűje, s tetőrúdjai fönn egy pontban találkoznak, más mongol népeknél, így a halháknál is ismeretes, ezt azonban inkább raktárul használták.

A félnomád burjátok szállása már fából épül: nagyjából a jurta formáját követő, nyolcszegletű gerendaház, tetején füsteresztő nyílással, szabad tűzhellyel, fa- vagy téglapadlóval, olykor kis kamrával (ambár); a ház átmérője 10 méter, bejáratánál fedett szélvédő falak állnak.

A letelepült burjátok orosz, a belsőmongolok kínai típusú házban laknak. A letelepedés lassú folyamata során jelentek meg az állandó településeken a magas gerendakerítéssel körülvett jurtaudvarok, a jurta mögött kínai jellegű kis kamrával, az udvar sarkában latrinával. Vannak jurta formájú téglaépítmények is, ezeken olykor ablak is van.

A nomád szállás alapegysége az 1-5 jurtából álló ajil. Az ajilban három felnőtt nemzedék, család vagy nagycsalád lakik. A hot már több ajilt foglal magába, melyben eredetileg a tágabb rokonság, ma a közös gazdaság egy-egy nagyobb egységéhez tartozó családok laknak. A szálláson belül a módosabbak és rangosabbak jurtái a nyugati, a szegényebbeké a keleti részen helyezkednek el.

A mongol kor egyik szállásformája volt a kerektábor, melyet a kordék gyűrűje vett körül, olykor döngölt földsánc is.

Forrás: A kultúra világa - A világ népei (Budapest, 1965)

Utazók a mongolok jurtáiról

Amikor Jeruzsálem ismét a mohamedánok kezére került, a pápa kapcsolatot keresett a mongolokhoz, hogy megpróbálja megnyerni őket szövetségesül. 1246-ban Giovanni Piano de Carpini ferences szerzetest küldte követségbe Batu kánhoz, aki továbbküldte Küyük nagykánhoz. Amikor megérkezett Küyük táborába, egy jurtába szállásolták el. Hazatérte után részletes beszámolót írt útjáról, ami napjainkig fennmaradt és arra indította Björn Landströmöt, hogy lerajzolja, amit Carpini láthatott.

1253-ban egy újabb, még jobb megfigyelőképességű ferences szerzetes, Wilhelm van Ruysbroeck (Rubruck) indult követségbe a mongolokhoz. Hazatérte után részletes beszámolóban tájékoztatta királyát, amiben részletesen írt a jurtáról is.

"A sátor, amiben alusznak, kör alakúra összekötött ágakon nyugszik és az oldalai is faágakból vannak. Tetején az ágak egy körbe futnak össze, ami egyfajta kéményként viselkedik. A sátor vázát aztán fehér filccel takarják le, amit gyakran mésszel, fehér agyaggal vagy csontliszttel színeznek, hogy fehérebben ragyogjon. De néha feketére is színezik... Ezeket a sátrakat olyan nagyra építik, hogy az átmérőjük a 30 lábat is eléri. Egyszer megmértem egy kocsi keréknyomainak szélességét, ami 20 láb volt és a kocsin álló sátor mindkét oldalon kilógott még 5-5 lábnyit a kerekek fölött. 22 ökröt számoltam össze, amik a sátrat tartalmazó kocsit húzták, ezekből 11 volt egymás mellett a kocsi előtt és újabb 11 ezek előtt. A kocsi rúdja olyan hosszú volt, mint egy hajóárboc és a sátor ajtónyílásánál állt nyugodtan egy ember, aki az ökröket hajtotta..."

Björn Landström a Rubruck által látottakat is rekonstruálta, a szekéren álló jurtát azonban csak rövid távú költözésre tartotta alkalmasnak. Szerinte hosszabb út előtt a jurtát szétszedték és tevehátra kötözve szállították.

Forrás: Björn Landström: Buch der frühen Entdeckungsreisen in Farben (Stockholm, 1964)