Jurtaábrázolások

Ahogy a művészek látták

Horst Klengel

Sátor és ház

Az előázsiai nomádokra a sátor a jellemző. Ezt az ékírásos szövegekben a sztyeppe házaként emlegetik. Ez a sátor hosszúkás négyszögletes alaprajzú, borítása hosszúszőrű kecskék gyapjából van szőve. Fekete vagy barna színű és kb. egy méter széles darabokból van összevarrva. Az egészet egy oszlop tartja és minden irányban kötelekkel van kifeszítve. A belseje rendszerint két részre van osztva, külön a férfiak és a vendégek, illetve a nők és a gyerekek részére.

A régi nomádok sátorhasználatát sok szöveg említi. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a letelepültek is használták, főként olyankor, ha az állataikat legeltették, hadjáraton vagy utazáson voltak. A szöveghagyomány azonban azzal jellemzi a nomádokat, hogy az igazi házakat nem is ismerték és a sátor volt a tényleges lakóhelyük. Egy óbabiloniai (a 2. évezred első fele) jegyzékben a sátorlakó fogalmát nomád értelemben használták.

Az újasszír korszakból (i. e. 9-6. század) származó domborműveken képi ábrázolással is találkozhatunk. Ezek legtöbbje azonban olyan sátrakat ábrázol, amiket az uralkodó és hadserege a hadjáratokon használt. De feltehetjük, hogy ezek a sátrak nem különböztek lényegesen a nomádok sátraitól. Ezekre látunk példát azokon az arab sátrakon, amelyeket Asszurbanipál király (668-627) gyújtatott fel a hadjárata során. A domborművet a fővárosában, Nininvében találták. Ez egy csúcsos sátor, amit két oldalsó rúddal megtámasztott középső rúd tart.

Az asszírok valószínűleg átvették a nomádok sátorépítési tapasztalatait, de egy kicsit nagyobb méretű sátrakat használtak. Egy egyszerű nomád birkapásztor sátra nyilván eléggé primitív lehetett, valószínűleg nem volt nagyobb, vagy jobban felszerelt, mint az arab tevepásztorok sátra (amit a domborművön látunk). A gazdagabb vezetők kifejezhették egy nagyobb sátorral is a hatalmukat, de a szükségszerűség, hogy a sátrat szamárháton kellett szállítani, határt szabott a méretnek. Minél több állatot kellett a szállításra igénybe venni, annál többet kellett etetni és itatni, korlátozott gabona és vízmennyiség rendelkezésére állása mellett.

Az asszír katonai tábort ábrázoló híres ninivei alabástromdombormű egy fallal kerített teret ábrázol két sátorral, amelyek az arabokéra hasonlítanak, csak nagyobbak. A két pihenő teve előtt széna van felhalmozva. Egy férfi nyitott tűzhelyen kenyeret süt. A sátorba egy éppen belépő harcost itallal üdvözölnek. A másik sátorban egy birkát nyúznak, a sátorrudakon szerszámok lógnak. A kosok és kecskék látnivalóan a friss hússal való ellátást szolgálják.

A sátrakból a víznyerő helyeknél sátortábort lehetett létrehozni. A felmálházott szamarakkal és tevékkel nagyobb folyókon is (mint pl. az Eufrátesz) át tudtak kelni és van ékírásos bizonyíték a hegyekben vezetett hadjáratokban való részvételre is. A nomádok valószínűleg használtak állandó házakat is, de a városok szűk sikátorait valószínűleg nem kedvelték, inkább a falak előtt táboroztak.

Forrás: Horst Klengel: Zwischen Zelt und Palast (Lipcse, 1972)

 

 

 

A Dzsangar eposz illusztrációi

A mongol és más belső-ázsiai török, valamint különböző szibériai népek egyik legjellegzetesebb folklór-műfaja a hőseposz. Az európai tudományosság számára legelőször megismert mongol eposz a kalmük Dzsangar, első lejegyzése B. Bergmann nevéhez fűződik (1804-1805.). A Dzsangar azon mongol eposzok közé tartozik, mely több mongol, sőt dél-szibériai török nép körében is ismert, de legteljesebb változatait a kalmükök között gyűjtötték, s ezért méltán tartják nemzeti eposznak. Az eposz kutatása jelenleg nemzeti ügy Kalmükiában. A Dzsangar eposz mintegy 35 000 sorból áll, s az énekeknek jelenleg több mint hetven kalmük változata ismert.

Az illusztrációk a Dzsangar eposz 1958-as orosz nyelvű kiadásából valók, Vlagyimir Andrejevics Favorszkij (1886-1964, Hollósy Simonnal tanult együtt Münchenben!) és G. Ecsejsztov alkotásai. Ők az eposz történéseit illusztrálták, nem hiteles jurtaábrázolásra törekedtek, de mégis remek hátteret adnak a jurták világában zajló élethez.

       

Forrás: Dzsangar - kalmük nemzeti eposz (Moszkva, 1958)